Korábban már beszéltél arról, hogy a tavalyi sérülésed és a hosszabb kihagyás esélyt adott arra, hogy jobban megismerd önmagadat, és felfedezd, milyen vagy az uszodán kívül. Mire jutottál?
Azt a fajta szenvedélyt, amit az úszósport ad, egyelőre még nem találom a civil életben. Nagyon erősen meg kell majd gyászolnom, ha ennek egyszer vége lesz. Rémisztő volt ez a felismerés, de közben rájöttem, hogy ezzel a hosszabb szünettel esélyt adtam magamnak arra, hogy felismerjem: ideje jobban nyitni a világ felé, és megtudni, ki vagyok én. A sportpszichológus mellett egy olyan szakemberrel is dolgozom, aki a krízishelyzetekben és az identitásválság leküzdésében tud segíteni. Még nem szenvedek ebben, de eljön majd az idő, hogy le kell zárjam a pályafutásomat. De azért vannak dolgok, amik foglalkoztatnak.
Például?
Egyre jobban érdekel a tartalomgyártás. Nem feltétlen akarok influenszer lenni, inkább az emberekhez szeretnék kapcsolódni, és bemutatni az élsportolói lét pozitív és negatív oldalát. Utóbbiról kevesebb szó esik, bár a közösségi média új kapukat nyit ki. Nemcsak a sérülések okozta nehézségekre, vagy a sikerért hozott áldozatokra gondolok, hanem arra is, érzelmileg min megyünk keresztül.
Az utóbbi években egyre több élsportoló hívja fel a figyelmet a karrierjével járó mentális nehézségekre. Volt olyan, aki motiválólag hatott rád?
Édesanyukám és édesapukám arra tanítottak, hogy nem szégyen őszintén beszélni az érzéseinkről. Az élet nemcsak a boldogságról szól, hanem a szenvedésről is. Ez egy természetes dolog, ami elől nem lehet elbújni. Korábban elkezdtem írni egy blogot Sportolj szenvedéllyel néven. Olyan volt ez nekem, mint egy napló, ahol megoszthattam az emberekkel az érzelmi világomat, ami egy elég személyes dolog, de nagyon sok pozitívumot kaptam vissza, főleg nálam fiatalabbaktól. Kapcsolódni tudtam a közönségemmel, amitől már én sem éreztem magam annyira egyedül és ők sem. Aztán ennek a helyét felváltotta az Instagram.
Van valami, amit ennek ellenére hiányolsz?
Nehéz kérdés, mert egyre több a szenzációhajhász sztori, amivel a közösségi médiában találkozunk. Minél magasabban van az ingerküszöb, annál jobban próbálunk olyan szövegeket betolni a posztokba vagy a videókba, amivel megragadjuk az emberek figyelmét. Előfordul, hogy túlzásba esünk, de közben mégis vannak olyan történetek, amelyek elindítják a gyógyulási folyamatot. Egyre többen érezhetik azt, hogy nem kell bekuckózniuk, mert nincsenek tabu témák. Ami viszont nagyobb probléma, hogy a személyes kapcsolódás kihalóban van, nincsenek meg azok az élő interakciók, amikor valaki mélyen a szemembe néz, és azt mondja: „Tökéletesen értelek”.
Késely Ajna magyar olimpikon úszónő
HVG / Reviczky Zsolt
Ez mindenki számára ismerős érzés lehet, a felgyorsult világban a kommunikációnk nagy mértékben az online térre korlátozódik.
Rémisztő, mert nem csak a világ pörög, azt érzem, arra sincs időm, hogy önmagamat megismerjem. Mindig jön egy külső inger, ami befolyásolja, hogyan döntsek, vagy mit gondoljak magamról. Minden válasz bennünk van, de szép lassan saját magunkkal is elveszítjük a kapcsolódást.
Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnokként nagyon korán megtapasztalta, milyen az, amikor a teljesítmény szinte összenő azzal, amit saját magáról gondol. Egy rosszul sikerült világbajnokság kellett ahhoz, hogy felismerje: veszélyes, ha egy kudarc ennyire mélyre tudja küldeni. Azóta sokat változott a sikerhez, az egészséghez és saját határaihoz való viszonya, és ma már az is foglalkoztatja, hogyan lehet hosszú távon magas szinten teljesíteni úgy, hogy közben ne sérüljünk bele. Ezzel az interjúval indul a Pulzus új sorozata, az Élet, Út, Interjú, amelyben Gyárfás Dorka ismert emberek életútján keresztül beszélget arról, hogyan változunk az idővel, és hogyan alakul közben az, amit önmagunkról és az életünkről gondolunk.
Hogyan lehet a személyes kapcsolódást visszahozni?
Egyszerű dolgokkal. Nagyon jó példának tartom, hogy egyre többen szerveznek közösségi futásokat, és az egészséges életmódot próbálják integrálni a közösségük életébe. Vagy ha valakivel megbeszélek mondjuk egy interjút, akkor azt ne online, hanem személyesen vegyük fel. Ez ugyan több időt igényel, de valójában erről kellene szólnia az életnek. Nagyon jó, hogy van arra a lehetőség, hogy gyorsan elintézzünk dolgokat, de súlyozni kell, mikor mondunk igent, és mikor nemet. Már érzik az emberek a megoldást, csak idő kell, hogy visszataláljunk a helyes útra.
Te mennyire tudsz nemet mondani?
