Betöltés...

Ki vagyok a diagnózis után? Az elfogadás nem ugyanaz, mint a beletörődés

Akár természetes életszakaszváltásról, akár egy betegséghez kapcsolódó váratlan változásról beszélünk, mindkettő lehet ugyanolyan súlyú az érintett számára – hiszen attól még, hogy egy változás természetes, nem feltétlenül könnyebb megélni. Szlameniczky Anna mentálhigiénés szakemberrel arról beszélgettünk, milyen útja lehet a menopauzával vagy az endometriózissal járó állapot elfogadásának, hogyan segíthet ebben a társunk, a környezetünk, és miként támogathatná meg – ideális esetben – az egészségügy ezeket a folyamatokat.

Ki vagyok a diagnózis után?

– teszik fel sokan maguknak a kérdést, amikor váratlanul vagy épp hosszú évek bizonytalansága után szembesülnek egy betegséggel. Ez a tapasztalat megrendítő lehet, megkönnyebbülést hozhat, félelmet vagy dühöt kelthet, akár az egész identitást felforgathatja. A cél viszont az lenne, hogy mindenki a megnyugvás útjára léphessen. Többek között erről is szó lesz a HVG Human Talks konferenciáján, amelynek egyik résztvevőjével, Szlameniczky Anna mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk.

Mentálhigiénés szakemberként többek között abban segít az önhöz fordulóknak, hogy mit kezdhetnek egy diagnózissal, amely akár alapjaiban változtatja meg az életüket. Mi az, amivel szembesülnek ilyenkor az érintettek?

Nőket és férfiakat is kísérek, ugyanakkor a munkámban hangsúlyos szerepet kap azoknak a támogatása, akik például endometriózissal, PMOS-szel (poliendokrin metabolikus ovárium szindróma, a PCOS új neve – a szerk.) vagy termékenységi nehézségekkel élnek.

De említhetném a perimenopauzát, a menopauzát is mint természetes életszakasz-váltásokat, amelyek szintén hatással lehetnek a mindennapokra, a munkaképességre, a szexualitásra, a jövőképre, párkapcsolatra.

A krónikus betegség nemcsak a testet változtatja meg, hanem az identitást is

Egy krónikus betegség diagnózisa nemcsak testi, hanem komoly lelki veszteséggel is járhat: megváltozhat az, ahogyan a saját testünkre, a jövőnkre és önmagunkra gondolunk. Az ezzel járó érzelmi folyamat sokszor a gyászhoz hasonlít, és akár depresszióval is összetéveszthető. De hogyan lehet alkalmazkodni egy olyan élethez, amely már nem ugyanolyan, mint a diagnózis előtt?

Hozzászólások