Betöltés...
Az egyedülálló nőre a társadalom gyakran még mindig átmeneti állapotként, hiányként vagy gyanús kivételként tekint. Pedig nem mindegy, hogy valaki saját döntésből él pár nélkül, vagy azért, mert sorozatos csalódások, félelmek és kapcsolati minták tartják távol az intimitástól. Hammer Zsuzsanna és Róza Ráchel klinikai szakpszichológusokkal arról beszélgettünk, mikor lehet felszabadító az egyedüllét, mikor válik magánnyá, és miért nem a párkapcsolatnak kellene egy nő önértékelésének egyetlen forrásává válnia.
„Harmincöt évesnél fiatalabb nők esetében a környezet még viszonylag türelmes: az egyedüllétét afféle átmeneti állapotnak, kulturális váróteremnek tekinti, ahol a »valódi élet«, amely a patriarchális narratíva szerint a feleségszereppel kezdődik, még várat magára” – kezdi Róza Ráchel, amikor arról kérdezzük, milyen előítéletekkel kell szembenézniük az egyedülálló nőknek.
A hosszú, egészséges élet nyomába eredve sokan keresik a legjobb, legoptimálisabb, legcélszerűbb mozgásformát. Keveseknek jut eszébe, hogy épp a balett lenne az, pedig a tudomány is alátámasztja: a balett minden életkorban képes a longevity szolgálatába állni, és nemcsak a fizikai ellenállóképességet erősíti, hanem az agy egészségét is védi. Nem is szólva arról, hogy a lelket is ápolja.
