Pozitív énképünk annyira fontos, hogy megőrzésére sajátos kognitív mechanizmusokat fejlesztettünk ki. Bár a kognitív eredetileg azt jelenti, hogy megismerő, gondolkodáson alapuló, e trükkös mechanizmusok segítségével nap mint nap megannyi helyzetben átértelmezzük a valóságot, hogy elkerüljük az önmagunk megkérdőjelezésével járó szorongást.
A houstoni Baylor Orvostudományi Egyetemen 2004-ben önkéntesek agyában zajló folyamatokat vizsgáltak a mágnesesrezonancia-képalkotás segítségével. A kísérletben részt vevőkkel Coca-Colát és Pepsit itattak semleges poharakban, miközben agyi aktivitásukat mérték. A gép egyértelműen jelezte, kinek melyik ízlett jobban.
Amikor a magukat Coca-Cola-híveknek tartók a kedvencüket itták, de azt mondták nekik, hogy valójában Pepsi volt abban a pohárban, amit ízletesebbnek találtak, a gépen nyomon követhetővé vált, hogy agyuk összezavarodik, majd szabályosan elfojtja az élvezet jeleit.
Leon Festinger amerikai szociálpszichológus, számos nagy hatású elmélet kidolgozója 1957-ben írta le a kognitív disszonancia elméletét. E szerint amikor viselkedésünk és az attitűdjeink között konfliktus támad, az így keletkezett disszonancia kellemetlen feszültségét gyakran az attitűd megváltoztatásával igyekszünk enyhíteni. Mivel a korábbi viselkedésünket már nem tudjuk meg nem történtté tenni, arra törekszünk, hogy legalább magunk és mások előtt ne tűnjünk annyira ostobának.
Sokszor nem maga a kudarc ijeszt meg minket igazán, hanem az, amit a kudarc rólunk mondhat. Hogy talán nem vagyunk olyan kitartók, jó szülők, jó társak, jó szakemberek vagy jó emberek, mint amilyennek látni szeretnénk magunkat. Ilyenkor könnyű magyarázatokat gyártani, másokat hibáztatni vagy elfordítani a fejünket – pedig lehet, hogy éppen az a részünk kér figyelmet, amelyet eddig nem engedtünk be az énképünkbe. Nagy Gyöngyi pszichológus, sportszakpszichológus, mentáltréner írása.