Betöltés...
Agyi jutalmazó mechanizmusok biztosítják, hogy jobb legyen adni, mint kapni, de azért fontos, hogy lássuk, tényleg jó annak, akit megajándékozunk. De miért nem értik még ezt a gyerekek? Miért nem mindegy, hogy kivel vagyunk nagylelkűek? Mit adjunk, hogy a másik igazán örüljön? És mikor elég a tárgyi ajándék helyett egy egyszerű együttlét is?
A neurodiverzitás idegrendszeri sokszínűséget jelent, és az utóbbi években az autistákkal foglalkozó szakemberek kulcsszavává vált világszerte. Már a névválasztásnál is jelezte elkötelezettségét e paradigma iránt a Neurodiverz Műhely, amelynek vezetője és egyik megálmodója a gyermekpszichiáter. Miben jelent változást a neurodiverzitás-paradigma a korábbi megközelítésekhez képest?
Mit jelent az, hogy itt vagyok neked? És ha nem vagyok itt, hol lehetek? Mit árul el a figyelmem, és rájössz-e, ha nem vagyok jelen? Feldmár András és Tóth László párbeszéde ezúttal a jelenlét értelmezhetőségét kutatja.
Meglepőnek tűnhet, de kutatások bizonyították, hogy már az anyaméhben érezzük édesanyánk érintéseit, és ez az élmény tárolódhat az emlékezetünkben. Felnőttkori érintéskultúránkat leginkább az határozza meg, hogyan érintettek meg minket a családban a szüleink – ezt visszük tovább, de akár át is alakíthatjuk.
A társadalom piedesztálra emeli az anyákat, holott nem mindegyikük képes az odaadó gondoskodásra, ami miatt patológiássá válhat a viszonyuk a lányukkal. De mitől lehet mérgező egy anya-lánya kapcsolat? Milyen hosszú távú következményei lehetnek, ha egy gyerek nem hihet a saját értékességében, ha nem alakul ki benne önmaga iránti tisztelet?
Sokaknak az első ultrahangfelvételek látványa, a szívhang meghallgatása a babával alakuló lélektani kapcsolat kezdőpontja. Az összekapcsolódás természetesen már jóval korábban elindulhat – a tényleges megfoganás pillanata előtt hónapokkal, akár évekkel, ahogy a pár készül a gyermek születésére.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a szerelmi házasság sem túl régi találmány, miért lenne ez másként az anyai szeretettel?
Felnőtt nőként folyamatosan mások helyeslését, jóváhagyását várjuk; nehezen alakítunk ki intim, egyenrangú kapcsolatokat; önbizalomhiánnyal küzdünk, nem tudunk kiállni magunkért, gyakori társunk a bűntudat, a szégyen, a félelem, a szorongás vagy a depresszió? Lehetséges, hogy mindezek oka az anyánkhoz fűződő viszonyunkban gyökeredzik.
Abban a családban, ahol szenvedélybeteg valamelyik szülő, a gyerekek különféle szerepeket felvállalva próbálnak lavírozni, figyelmet szerezni vagy észrevétlenné válni. Melyik gyerekekből lehetnek később a munkamániások, és kikből a humoristák? Miért jó, ha vannak testvérek is az ilyen családokban? Milyen negatív következményei lehetnek felnőttként egy ilyen gyerekkornak, és milyen ajándékokat tapasztalhatnak meg az érintettek a gyógyulási folyamat során?
A Dániában élő brit szakíró könyvét olvasva a szülőként megélt Waldorf-iskolás élményeim jutottak eszembe: csupa hasonló helyzet, történet. Mindez a skandináv országban átlagos óvodai, iskolai mindennapokat jelent. Bár elsőre úgy tűnhet, „csak” a szabadidő eltöltéséről van szó, valójában ezek a tapasztalatok jelentősen befolyásolhatják, milyen felnőttek lesznek azokból az ovisokból és iskolásokból.
Az érzelmek hullámzása természetes, az emóciók kezelése mindenki számára megtanulható, amiben a szülők jó példával járhatnak elől kamasz gyermekeik számára – hangsúlyozzák szakértők. Mi állhat a fokozott kamaszkori agresszió hátterében, és lehet-e haszna annak, ha valaki ezt éli meg?
Évtizedek kutatásai bizonyítják, hogy a jó apa-gyerek kapcsolat nélkülözhetetlen az egészséges önértékeléshez. Főleg a lányok önvédését alapozhatja meg.
Eljöhet, de még messze az az idő, amikor a robotokra fontos döntéseket bízhatunk. Addig is nekünk kell bírnunk a jó döntésekhez nélkülözhetetlen érzelmi intelligenciával.
Annyira felgyorsult a világ, hogy a mindfulness kínálta tudatosság a jövőben már kulcsképesség lesz – akár magánemberként, akár munkavállalóként. De miért veszélyeztetheti emberi identitásunkat a digitális technológia előretörése? Hogyan kellene játszani tanítani a gyerekeinket ebben a világban? Miért kéne többet sétálni az erdőben? És mi a következménye annak, hogy már nem jegyezzük meg fejből a telefonszámokat?
A hétköznapokban nem is sejtjük, mennyire fontos túlélésünk, boldogulásunk és boldogságunk szempontjából, hogy megértsük mások állapotát és motivációit. Hogyan működik mindez?
Talán mindegy mi miatt is, de ha édesanyánk nem tudta megadni nekünk, amire egykor leginkább szükségünk volt, felnőttkorunkra megpróbálkozhatunk megadni önmagunknak. A figyelmet, a törődést, a gyengédséget. A szeretetet.
Igazi átalakulást és harmóniát hozhat, ha kapcsolódunk gyermeki énrészünkkel, és megfelelő támogatással, fegyelmezéssel és ráhangolódással gondozzuk – állítja az amerikai-vietnámi író, aktivista.
A boldog gyermekkor alapvető az érzelmi stabilitás szempontjából. Olyan biztonságos bázis, amelyből később is tudunk meríteni, és amihez bármikor visszatérhetünk kicsit töltekezni. Mi történhet, ha ez nem adatik meg, vagy ha igen, a szükségesnél csupán rövidebb ideig?
Sokan nem tudják, hogy a sikeres pályaválasztás elsősorban az önismereten múlik. De mit jelent az önismeret ebben az esetben? Miért fél sok fiatal a döntés meghozatalától? Mit bánnak később leginkább azok, akik külső elvárások alapján választottak pályát? És mi az a legfontosabb képesség, ami egy életre rezilienssé tehet a munkaerőpiacon?
Sok sebből vérezhet az a párkapcsolat, amelyet sérült felnőttek alkotnak. Ám mégis létezik gyógyír, és akár maga a problémás viszony segíthet a közös gyógyulásban.
