Tegye a szívére a kezét, és legyen őszinte: a legutóbbi munkahelyi megbeszélésen hányszor kalandozott el a figyelme? Talán a reggeli családi veszekedés mondatai jutottak eszébe, és újra átélte azt a dühöt, amit akkor; talán elkezdett a jövőjén töprengeni, és közben egyre borúlátóbb gondolatai támadtak („úgysem kapom meg a fizetésemelést” / „örökre szingli maradok” / „vajon minden rendben lesz a gyerekkel?”). De az is lehet, hogy egyszerűen csak az üres hasa felől érkező jelzések, vagy egy kolléga(nő) látványa kötötte le a figyelmét. Bármi történt is, elkalandozó figyelme miatt sokkal kevésbé (vagy egyáltalán nem) emlékszik, mi történt a megbeszélésen.
Így működünk
Ha így volt (ami szinte biztos), semmiképp se legyen bűntudata: így működik az emberi elme. Az ébren töltött időnk körülbelül felében a figyelmünk nem ott és nem akkor van, ahol vagyunk. Elménk elkóborlása (mind wandering) természetesen nem csupán munkahelyi szituációkban jelenik meg: ugyanúgy előfordul, hogy otthon, vagy épp nyaraláskor, amikor minden adott lenne ahhoz, hogy jól érezze magát.
A tengerparton heverészik, hallgatja a hullámok zúgását, élvezi a napsütést, amikor eszébe jut az egyik rosszul sikerült tárgyalása. Elkezdi ostorozni magát, újra és újra végiggondolja, hol rontotta el, mit kellett volna tennie. Talán azt gondolja, nincs jövője ezen a pályán, és szakmát kellene váltania; elkezd aggódni a jövője miatt (ha családja van, akkor pedig még a család jövője miatt is).
Az elméje egyetlen másodperc alatt eltávolította a tengertől, a kellemes napsütéstől – ennek pedig az lesz a következménye, hogy az érzéseit, a hangulatát és a testi reakcióit nem a valóság élményei (heverészés a napernyő alatt) alakítják, hanem a felidézett múlt emlékei vagy pedig a jövővel kapcsolatban alkotott szorongáskeltő forgatókönyvek.
