Betöltés...
Mit tanulhatunk a következő nemzedék tüneteiből, jelzéseiből? Mire van szükségük a gyerekeknek, illetve nekünk, felnőtteknek, hogy biztosíthassuk a szükségleteiket? Pál Ferenc katolikus pap, mentálhigiénés szakember írása.
A személyiségfejlődés, a szülő-gyerek viszony, a családi kapcsolatrendszer, a kultúránk ismerete egyre világosabbá teheti számunkra, hogy a gyerekek a társadalom biztosítékaiként, kismegszakítóiként, érzékeny tünethordozóiként jelzik számunkra, ha egyensúlyunkat veszítjük, fejlődésre szorulunk, ha zavarunkkal, szorongásainkkal, túlterheltségünkkel foglalkoznunk kellene.
A gyerekek „megszakadnak”, hogy mi felülvizsgáljuk rendszereink működését. A gyerekek zavaraiért hálásnak kellene lennünk, nem szidni őket vagy sajnálni magunkat, hiszen ők is, mi is többet érdemlünk. Ahogyan önmagunkkal bánunk, nagyrészt úgy bántak a szüleink velünk. Ezért nagyon érdemes rácsodálkozni arra, hogyan bánunk magunkkal. Úgy is mondhatnánk, hogy minden felnőttben él egy gyerek, és
az a kérdés, hogyan bánunk a bennünk élő gyerekkel. Sajnos az a tapasztalatom, hogy nagyon durvák vagyunk vele, és – gyermekkori logika alapján – ha úgy gondoljuk, hogy rossz, akkor megvonjuk tőle, illetve magunktól a szeretetet.
Egy friss kutatás szerint a túl szigorú, magyarázat nélküli szabályokra és büntetésre épülő nevelés nem feltétlenül őszinteséget tanít. A gyerek inkább azt tanulhatja meg belőle, hogy a hibát el kell rejteni, a büntetést pedig ki kell kerülni. De hol van az arany középút a poroszos szigor és a mindent megengedés között?
Egy krónikus betegség diagnózisa nemcsak testi, hanem komoly lelki veszteséggel is járhat: megváltozhat az, ahogyan a saját testünkre, a jövőnkre és önmagunkra gondolunk. Az ezzel járó érzelmi folyamat sokszor a gyászhoz hasonlít, és akár depresszióval is összetéveszthető. De hogyan lehet alkalmazkodni egy olyan élethez, amely már nem ugyanolyan, mint a diagnózis előtt?
