Betöltés...
A kapszulás endoszkópia rendkívül előremutató fejlesztés, de egyelőre nem váltja ki a vastagbéltükrözést, bármennyire is próbálják azt sokan elkerülni. Vincze Áron gasztroenterológus, a pécsi egyetem tanszékvezetője mondta el, hol tart Magyarországon ez a diagnosztikai módszer, mennyibe kerül és mire alkalmas. Arról is beszélt lapunknak, milyen egyéb módszerek érhetők el a vastagbéldaganatok szűrésére, és hogyan segít az AI a diagnosztikában.
A kapszulás endoszkópiát elsősorban a vékonybél vizsgálatára fejlesztették ki évtizedekkel ezelőtt, diagnosztikus célzattal. Itthon is a 2000-es évek eleje óta elérhető az állami finanszírozású egészségügyben is – mondta a HVG Pulzusnak prof. dr. Vincze Áron, a PTE Klinikai Központ I. sz. Belgyógyászati Klinika Intervenciós Gasztroenterológiai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára.
Elsősorban a vékonybél-eredetű vérzések vizsgálatára alkalmazzák a kapszulás endoszkópiát. Azt érdemes tudni, hogy a heveny tápcsatornai vérzés az esetek 60-70 százalékában a nyelőcső–gyomor–patkóbél területéről ered, míg 20-30 százalékuk származhat a vastagbélből, illetve a végbélből. A vékonybél-eredetű vérzés aránya mindössze 5 százalék. Mivel a tápcsatornának ez a része a legnehezebben elérhető terület hagyományos endoszkópiával, a kapszulás endoszkópia itt teszi a legnagyobb szolgálatot. A professzor szerint a módszert emellett az olyan rejtett módon jelentkező krónikus tápcsatornai vérzéseknél lehet felhasználni, amelyekre nincs magyarázat a vastagbélben vagy a tápcsatorna felső területein.
Schwab Richárd gasztroenterológus szerint nemcsak az életmódbeli tényezők, például a dohányzás vagy az alkoholfogyasztás növelhetik a kockázatot, hanem az is számít, hogy az adott baktérium milyen „felszereltséggel” rendelkezik. A felfedezés új irányt nyithat a vastagbélrák szűrésében és megelőzésében.
Egy krónikus betegség diagnózisa nemcsak testi, hanem komoly lelki veszteséggel is járhat: megváltozhat az, ahogyan a saját testünkre, a jövőnkre és önmagunkra gondolunk. Az ezzel járó érzelmi folyamat sokszor a gyászhoz hasonlít, és akár depresszióval is összetéveszthető. De hogyan lehet alkalmazkodni egy olyan élethez, amely már nem ugyanolyan, mint a diagnózis előtt?
