Gyerekkorában Győzőnek hívták, és úgy látszik, ez a név ma is kötelezi. Mert amikor 50 év folyamatos színpadi jelenlét és majdnem 40 év tanítás után egy évadot sérülés miatt ki kellett hagynia, akkor is csak a jövőre gondolt – fel is épült, és októbertől néhány régi és egy új szerepben újra látható a Vígszínházban. A Nemzet Színésze, aki már minden létező díjat elnyert, és minden nagy szerepet eljátszott, most leginkább a nőkről, és a nő szerepéről a világban gondolkodik.
Szégyellhetjük, dühösek is lehetünk, ha a felmenőnket beszervezték. Érdemes azonban a tettük mélyére néznünk, megvizsgálni a családi történeteket, amelyekbe az állambiztonság beleszövődött. Egykori beszervezettek leszármazottjait kutatta Joób Máté lelkigondozó, egyetemi docens, akivel a családi titok mérgező erejéről, az ügynökmúlt transzgenerációs hatásairól, a saját identitásunk újraépítéséről és a megbocsátásról beszélgettünk.
Hogyan viselte a hosszúra nyúlt kényszerpihenőt?
Szerintem mindenki, akinek volt egészségügyi problémája, átélte már, milyen, amikor csak testté válunk, megszűnik minden más. Csak a tested és annak reakcióit figyeled, sőt azon belül is egy régióra koncentrálsz. Ez tulajdonképpen eltakart előlem minden egyebet. Csak mások figyelmeztettek rá – naptárral a kezükben –, csupa szeretettel és gyöngéd kíváncsisággal, figyelemmel és empátiával, hogy milyen feladataim lennének, ám egy ponton elérkeztem oda, hogy kimondjam: hajítsuk el azt a naptárat. Ne legyen rajtam nyomás, hogy „akkor majd decemberben...” vagy „akkor majd tavasszal”... Eljutottam oda, hogy kimondjam: nincs más vágyam, mint egy nap önállóan elsétálni az ajtóig, kilépni a szabadba, belelépni az avarba, és süssön a napocska. Ennyi. Na, ide érkeztem el a hatalmas művészi becsvágytól.
És közben eszembe jutott az egyik Dalai Láma megállapítása, aki a mi reneszánszunk idején élt és költő is volt – reneszánsz ember –, éjszakánként pedig kiszökött a kocsmába és a nép közé vegyült. Neki van egy ilyen sora: „Az ember élete szélfútta madártoll”. Ezt a felismerést sajátítottam el én is. A legjobb szakemberek vettek körül, próbáltak segíteni abban, hogy értékes, értelmes életet élhessek tovább, de amikor az ember látja, hogy a tudomány is megtorpan és tanácstalanná válik, akkor csak a hit marad.
Úgy éreztem magam, mint egy labirintusban, ahol Minotaurusz leselkedik rám, de végül megtaláltam a kijáratot.
Hogy került bele a labirintusba?