Betöltés...
Bár a húszas éveikben kétségkívül fittebbek, energikusabbak és rugalmasabbak a nők, nem is beszélve arról, hogy akkor a legtermékenyebbek, amikor gyerekvállalásról gondolkodunk, az életkor, úgy tűnik, csak egyike az egyenlet sok összetevőjének.
Mindnyájan ismerünk olyanokat, akik akár egy biciklicsengő megvásárlása előtt is bonyolult Excel-táblázatot nyitnak, és mérlegelik a különböző opciókat. Minél nagyobb a tétje egy döntésnek, annál többféle módon próbáljuk felállítani az előnyök és hátrányok ijesztően összetett mátrixát. Van-e nagyobb téttel bíró döntés a szakmai életünkben, mint a karrierváltás?
Hogyan lesz egy gyerekből felnőtt-terheket cipelő, a szülőnek támaszt nyújtó minifelnőtt?
A családi élet olyan, mint egy számítógépes játék. Életszakaszokra tagolódik, és minden szakaszban az a feladatunk, hogy megszerezzük azokat a készségeket, amelyekre a következő szakaszban szükségünk lesz. Ha nem szerezzük meg, akkor a játék visszadob egy szinttel korábbra. Ha végigmentünk az összes szinten, felvillan a képernyőn az elismerő jutalom: „küldetés teljesítve”.
Manapság a kamaszkor gyakran minden irányban kitolódik. Lényegesen korábban kezdődik, mint néhány évtizede, és sokszor mintha nehezen akarna befejeződni. Mi állhat a jelenség hátterében?
A libikóka közepére állva, lelassulva, a saját testünk mozgására figyelve egyenesbe hozhatjuk a mérleghintát. Ugyanígy a munkában és a magánéletben is megtalálhatjuk azt az egyensúlyt, amelyben időt tudunk szánni a karrierünkre, a párkapcsolatunkra, a családunkra és önmagunkra is.
Egzisztenciális tény, hogy kapcsolatokba születünk, és abban tudunk létezni, fejlődni, önmagunkká válni. Ez a fejlődés akkor valósulhat meg, ha a kapcsolat igazságos, azaz az abban élők kölcsönösen figyelembe veszik a saját és a másik érdekeit, lehetőségeit, és felelősséget vállalnak azok megvalósulásáért.
Családunk körében – jó esetben – könnyebben vállaljuk érzéseinket, szabadabban lehetünk önmagunk, mert bízunk szeretteink elfogadásában és együttérzésében. Sokszor azonban nem alakul ki ez a fajta harmónia.
Vannak egyedülállók, vannak a szülőkkel élő felnőtt „gyerekek”, de nagynénik vagy nagybácsik is, akik úgy részei a családi rendszernek, hogy saját társuk vagy gyerekük nincsen. És jócskán vannak olyanok is, akiket szingliként definiálunk, holott társas kapcsolatban élnek, csakhogy társuknak nem embert, hanem például kutyát vagy macskát választanak.
Bár a magyarok erősen családcentrikusak, a többgenerációs háztartások népszerűségi indexe meglehetősen alacsony. Nem véletlen, mert az együttélés e formája az előnyei mellett súlyos konfliktusok színtere is lehet. Hogyan csináljuk jól?
Amíg a mozaikcsalád biztonságot nyújtó egésszé alakul, érdemes néhány nehézséggel járó fordulópontot szem előtt tartani. Ezek közül kiemelkednek a párkapcsolat történései.
Megosztó figyelem kíséri Magyarországon is a családállítást, ráadásul tévhitek, félreértések is övezik a módszert. Semmiképpen sem szabad csodaszernek tekinteni, de megfelelő hozzáállással, szakavatott vezetővel sokat adhat az önismeret mellett elkötelezett egyénnek.
„X-re szavaztál? Nem vagy normális!” – „Szégyent hozol a családunkra!” – „Te is beálltál a sorba, eladtad a lelkedet!” Valószínűleg mindannyiunk környezetében van olyan család (vagy a miénk az), ahol politikai nézetkülönbségeik miatt a családtagok fájdalmas, nehezen gyógyuló sebeket okoznak egymásnak, vagy el is távolodnak egymástól. Mi az oka az ennyire különböző látásmódoknak?
Életfeladataink egyik legfontosabb kihívása a kapcsolódás, pártalálás. Ez ritkán sikerül elsőre, a legtöbb ember számos párkapcsolati tapasztalatot szerez, mire rátalál önmagára és legjobb társára. A kapcsolódás képességét és alapvető mintáit a korai anya–gyermek kapcsolatból, a családi dinamikából és szüleink párkapcsolatából kapjuk.
Hogyan lehet hasonló sorsunk, mint a szüleinknek, még akkor is, ha mindent megteszünk, hogy elkerüljük? Van-e ebből menekvés, és ha igen, hogyan?
Az elismeréshajszoló sorsát nagymértékben befolyásolja mások véleménye. Ennek gyökerei a gyermekkorba nyúlnak vissza.
Az élet velejárója a betegség, a halál, a válás, a veszteségek. Hiába szeretnénk, titkokkal nem tudjuk megvédeni a gyerekeinket. Nem is szükséges: egyrészt érzékelik a hamisítást, másrészt sokkal több mindent meg lehet velük beszélni, mint gondolnánk. Ám nem akárhogyan.
Ha szeretnénk közelebb kerülni a családi múlthoz, érdemes megcsinálni, átgondolni az alábbi feladatot.
A traumáktól való megszabadulásról, a szüleinkkel való kapcsolat fontosságáról is mesél Hidas Judit Nem vagy többé az apám című új regénye. A szerző szerint az alá-fölérendeltség, a merev szerepelvárások a családban és a munkahelyen egyre magányosabbá teszik az embereket. Mégis van remény, hogy ezen változtatni tudjunk.
Karácsonykor különösen aktuális: mindent jobban tudnak, és nem rejtik véka alá, mennyi baj van a gondolkodásunkkal, az életünk vezetésével. Néhány trükk segíthet, hogy ha nem is a családtagjainkat, de a szituációt megváltoztassuk.
