Betöltés...
Meddig tart hatalmában minket a múltunk, sőt a családunk múltja? Hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy teljességgel ki vagyunk neki szolgáltatva. Lippai Roland coach, szociológus önvallomása megmutatja, nem kell, hogy akár a legtragikusabb körülmények megbéklyózzanak minket.
Miért ragaszkodunk néha ahhoz az emberhez a legerősebben, aki a legtöbbet árt nekünk? A traumakötődés egy olyan pszichológiai jelenség, amelyben a bántalmazás, a félelem és az időnkénti szeretetteljes pillanatok különös, nehezen felbontható érzelmi kötődést hoznak létre. Bár a kifejezést ma már gyakran használják a közösségi médiában, valódi jelentése jóval összetettebb, és sokkal inkább a bántalmazó kapcsolatok működéséről szól. Hogyan alakul ki ez a láthatatlan kötelék, és miért olyan nehéz kilépni belőle? Miért olyan nehéz elengedni valakit, aki újra és újra fájdalmat okoz?
A társfüggőség sokszor nem ott kezdődik, ahol először látványossá válik: nem az első rossz párkapcsolatban, nem a szakítástól való rettegésben, és nem abban a mondatban, hogy „én csak segíteni akarok”. A háttérben gyakran családi minták, elhallgatott traumák, szorongások és generációkon át ismétlődő kapcsolati forgatókönyvek állnak. Kapitány-Fövény Máté pszichológus írása azt mutatja meg, hogyan válhat az elhagyástól való félelem, az önfeladás és a kontroll nemzedékről nemzedékre öröklődő működésmóddá – és hogyan lehet mégis átírni ezt a történetet.
Az elmúlt évek politikai légkörében és a választások körül sokan nem egyszerű győzelemérzésről vagy csalódottságról számoltak be. Sokkal inkább testi-lelki kimerültségről, szorongásról, ürességről vagy apátiáról. Mit jelent az, ha egy társadalom hosszú időn át úgy működik, hogy az emberek életét a legapróbb szinten áthatja a politika, miközben egyre kevésbé érzik, hogy valódi ráhatásuk lenne a közös ügyeikre? Ha nem is nevezzük politikai traumának, miért fontos érteni, hogy nem pusztán egyéni megélésekről van szó?
Régóta tudjuk, hogy egy traumatikus esemény emléke, lelki öröksége generációkon keresztül továbbadódik, akkor is, ha a leszármazottak elől elhallgatták a történteket. Hogyan adódnak át az élmények szavak nélkül? Bakó Tihamér klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta és Zana Katalin orvos, pszichoterapeuta írása.
Akik átéltek tragédiákat, gyakran arról számolnak be, hogy a feldolgozás után erősebbekké, az életet értékesebbnek látó személyekké váltak. Hogyan lehetséges ez, mi történik a feldolgozás során?
A görcsös megfelelni akarás, a túlzott alkalmazkodás nem személyiségjegy, hanem tanult traumareakció, és az ettől való megszabadulás nem önzés, hanem a hitelesség megtalálása – állítja egy új könyv. De miért a nőkre jellemző jobban ez a viselkedésmód? Mi az a hipervigilancia és miért veszélyes?
Súlyos betegséget vagy balesetet átélt személyeknél gyakran megfigyelhető az úgynevezett poszttraumás növekedés, amely során az illető átértékeli az addigi életét. Az érintetteknél jellemzően megváltoznak a prioritások, empatikusabbak lesznek és gyakran segítő szakmára térnek át.
Már az is nehéz a narcisztikus szülő gyerekének, hogy fel- és beismerje: bántalmazás áldozata volt. Miért kell az áldozat-gyermeknek elgyászolni a szüleit? Milyen tulajdonságok jellemzik a mérgező felnőtteket? És miért hasznos, ha a felépülni vágyó gyerek idővonalon ábrázolja az őt ért traumákat?
Sokan evéssel reagálnak arra, ha szomorúak, dühösek, magányosak vagy éppen unatkoznak. Ők jellemzően bizonyos ételeket kívánnak meg, amelyeket azonnal el is fogyasztanak, anélkül, hogy valódi éhséget éreznének. Lukács Liza evészavarokkal foglalkozó szakpszichológust többek között arról kérdeztük, miért kapott ilyen fontos szerepet az evés, és mit tehet az, aki egészségtelen étkezési mintákat sajátított el gyerekkorában.
Egy hosszúkövetéses vizsgálat során arra jutottak kutatók, hogy a gyerekkorban elszenvedett traumák még életünk utolsó időszakában is hatalmas lelki fájdalmat okozhatnak.
A traumákat meg lehet dolgozni, és van lehetőségünk egy minőségibb életre – derül ki a HVG Pszichológia podcast-csatornáján elérhető beszélgetéssorozat negyedik adásából. L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus részletesen beszél a trauma természetrajzáról, a bántalmazás öt típusáról és a kilábalás lehetőségéről.
Általános tapasztalat a pszichológusi praxisokban, hogy megnövekedett az igény a traumaterápiákra. A tájékozódás azért is fontos, mert a traumák feldolgozására nincs univerzális recept, sem instant megoldás, függetlenül a módszertanok hatékonyságától és népszerűségétől. A technikánál pedig talán még fontosabb a terápiás kapcsolat és a megfelelő szakember.
Az utóbbi években felkapott lett a már korábban született belső gyermek-elmélet és terápia. Nem véletlen: a pszichológia népszerűbbé válásával egyre többen vállalják a múlttal, a gyermekkorral való szembenézést, hogy a jövőben boldogabban, harmonikus kapcsolatokban élhessenek. A legújabb HVG Extra Pszichológia magazinnal szakértő szerzőinkkel ehhez a nehéz, ám gyógyító munkához szeretnénk segítséget nyújtani.
A „belső gyermek” énünk gyermeki része, aki boldog és kreatív is lehet, de a kicsi korban megtapasztalt traumákat, hiányokat is hordozhatja. A vele folytatott munka feltétele a tapasztalt, szakértő segítő.
Tekintve az izraeli-palesztin összecsapásokat, sajnos a téma közben még aktuálisabb lett.
Életünk első pillanatától fogva társak között élünk, tapasztalunk, szerzünk élményeket, és tanuljuk, alakítjuk érzéseinket. A legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban szakértő szerzőinkkel annak eredtünk a nyomába, hogy miként lehetnek a kapcsolataink a lehető legjobbak. Mikor engedjük el őket, és mikor álljunk ki értük, vállalva a sebezhetőségünket.
A trauma feldolgozásnak első lépése az önmagunk felé való radikális őszinteség, és annak beismerése, hogy valami történt velünk: ám amennyire könnyen hangzik, olyan nehéz ez a folyamat – derült ki a HVG Extra Pszichológia Szalon könyvbemutató estjén, ahol a szerző, Szirtes Lili szakpszichológus vendége Szilágyi Liliána egykori úszó, traumatúlélő volt.
Manapság divatos lett bármilyen problémára, fájdalomra azt mondani, hogy el kell engedni. Engedjük el a múltat, ne őrlődjünk rajta, hiszen ami volt, elmúlt, azon változtatni már úgysem lehet. Ebben persze van igazság, de a valódi kérdés nem az, hogy mi elengedjük-e a múltat, hanem hogy a múltunk elenged-e minket.
A traumatikus tapasztalatokra jellemző, hogy töredékesen tárolódnak el az idegrendszerben. Az egyik legnépszerűbb traumaterápiás módszer segítségével a gyötrő mozaikszerű pillanatok egységes, elmesélhető és feldolgozható emlékekké válhatnak.
